A kétdevizás hitelkonstrukció

A kétdevizás hitelkonstrukció

A kölcsön és a hitel két különböző fogalom, a köznyelv azonban összemosta és szinonimaként használja. Valójában kölcsönről van szó, a bankok kölcsönt nyújtottak az adósoknak, és a kölcsönszerződésben két devizanemet alkalmaztak.

 Az Ilyen kétdevizás szerződésekben a kölcsön összegét többféle módon határozták meg. Gépjármű kölcsönöknél legtöbb esetben HUF-ban, és csupán az elszámolás során alkalmazott két devizanemet a bank. Lakáskölcsönöknél szinte egyformán gyakori, hogy HUF-ban és egy külföldi fizető eszközben, vagy csak külföldi fizető eszközben határozták meg a kölcsön összegét. Mindegy azonban, hogy a három közül melyik módszer szerint határozták meg, mert az elszámolás során mindenképp két devizanemet szükséges alkalmazni.

 Az egyik devizanem feltétlenül HUF, még akkor is, ha csak külföldi fizetőeszközben határozták meg a kölcsönösszeget, a folyósítás ugyanis HUF-ban történt, és törleszteni is HUF-ban kellett. A lényeg az, hogy a két devizanemet valamikor, valahogyan egymásba át kell számítani. A kétdevizás konstrukció problémáját pont az okozta, hogy az átszámítás módja nem került szabályozásra, azt sem a szerződés, sem jogszabály nem tartalmazza, ezért azt a bank önkényesen, a maga által meghatározott nyilvántartás szabályai szerint kezeli.

 Az átszámítás módjával kapcsolatban több kérdés igényelt volna szabályozást, aminek elmulasztása a bankot terheli, mert a szerződések írásba foglalása általuk történt. Elmulasztották feltüntetni, hogy a két deviza az egymásba történő átszámításra figyelemmel ún. devizapárost alkot. Ezáltal a szerződésbe olyan elemek kerültek, amelyek túlmutatnak a kölcsön viszonyon. Két devizanem esetén ugyanis kétféle devizapáros létezik. Svájci frank alkalmazása esetén pl. az egyik a HUF/CHF devizapáros, ahol a bázisdeviza a HUF, a másik pedig CHF/HUF devizapáros, amelynél a bázisdeviza a CHF. Két egymástól teljesen eltérő devizapárosról van szó, amelyek mindegyike mást és mást jelent. A devizapáros ügyletek eredményét ugyanis mindig a bázis devizához mérik. A devizapárosokat ezért egymásba átszámítani, összekeverni nem lehet, matematikailag sincs közös nevezőjük. Ha felcserélik őket az olyan, mintha a számlálót és a nevezőt felcserélnék, szükségszerűen hamis lesz az eredmény.

 A kölcsön viszony elszámolása során ezért csak egyféle devizapárost lehetne alkalmazni, minden pénzügyi műveletnél csak ugyanaz lehetne a bázis deviza. A bank azonban ezzel ellentétben mindkét devizapárost alkalmazta és felváltva felcserélte azokat. A HUF/CHF devizapáros alkalmazásával határozta meg, hogy a folyósított összeg hány CHF-nek felel meg, utána pedig a CHF/HUF devizapáros alkalmazásával írta elő a havi törlesztő részlet HUF összegét. Ennek befizetését követően a befizetett HUF összeggel nem csökkentette a HUF egyenleget, hanem azt átszámította a következő havi árfolyam alapján CHF-re. Ennek a CHF összegnek a levonásával képeztek egy CHF egyenleget, majd ezt a CHF egyenleget HUF-ra visszaszámítva állapították meg a befizetendő következő havi törlesztő részlet HUF összegét.

 Ugyancsak ennek a CHF egyenlegnek nyitó egyenlegként történő alkalmazásával újra számították a tőketartozás hátralékos HUF összegét, ami ezért a törlesztés ellenére nem csökkent, hanem növekedett. A HUF egyenlegek elhallgatásával, úgy tettek, mintha csak CHF-ben történtek volna a pénzmozgások, és nem kellett volna a törlesztésként befizetett HUF összegeket CHF-re átszámítani. Ebben az elszámolási módban a felek a szerződés megkötésekor nem állapodtak meg. Senkivel nem közölték melyik lesz a bázisdeviza, amelyikhez a másik devizanemet mérni fogják. Nyilvánvaló, hogy a bázis deviza a meghatározó szerepe miatt a CHF/HUF devizapáros alkalmazása esetén a HUF árfolyamának gyengülése azzal jár, hogy ugyanannak a CHF összegnek magasabb HUF összeg felel meg. Ezért ha a CHF-hez, mint bázisdevizához képest gyengül a devizapáros másik tagjának, a HUF-nak az árfolyama, úgy ugyanannyi bázis devizáért többet kell fizetni a devizapáros másik tagjaként megjelölt devizából. Ez azt eredményezi, hogy a bank az átszámításra hivatkozással ugyanazért a HUF összegért, amit folyósított, sokkal magasabb HUF összeg visszafizetését követeli anélkül, hogy a szerződés ennek megfelelően módosításra került volna, vagy az adós részére a magasabb összeget kifizette volna.

 A bank olyan elszámolási módot alkalmazott, amely eltér a kölcsön viszony szokásos elszámolási módjától, és amelyre nézve nem jött létre megállapodás a szerződés megkötésekor. Nem közölték azt sem, hogy a szerződés megkötését megelőző 30 évben a CHF árfolyama a HUF-hoz képest átlag évi 8%-ot emelkedett, és ennek a tendenciának a megváltozására nem lehet számítani. Ez ismert volt az összes pénzügyi szolgáltató előtt, de elhallgatták, hogy ennek következtében az adósokat a bank által alkalmazni szándékozott elszámolási mód esetén jelentős anyagi veszteség fogja érni. Az ún. kockázat-feltáró nyilatkozatok vagy CHF klauzulák erre vonatkozóan semmiféle utalást nem tartalmaznak, ezért kizárólag félretájékoztatásnak minősíthetők. Csupán a teljes bizonyossággal bekövetkező hátrányokat próbálták meg kockázatként feltüntetni.

 

Budapest, 2015. szeptember 19.

Dr. Radnai Miklós