Főoldal

Westpac-Hungary

Westpac-Hungary

westpacTételezzük fel, hogy a devizában nyilvántartott kölcsönöknél, a bankok valóban rendelkeztek devizafedezettel, amit megvásároltak. A bank ezt a devizát eladta és az érte kapott forintot az ügyfél rendelkezésére bocsájtotta.  Az ügyfél az aktuális árfolyamon fizette a törlesztő részleteket, amivel a bank ismét devizát vásárolt, majd ezt a devizát visszaadta, a deviza forrását biztosító banknak. Vagyis a hitelt folyósító bank, ezen a tranzakción egy forintot sem keresett, egyedüli haszna a kamat. Ezen egyszerű logika alapján már csak a következő kérdésre kell választ kapnunk. Miért volt érdeke a bankoknak alacsonyabb kamatra, devizában nyilvántartott kölcsönt adniuk, amikor azon - a forint hitelhez képest -, kevesebb a hasznuk?

Amikor egy terméket a piacra visznek - legyen szó bármiről is -, akkor a vásárló (fogyasztó) visszajelzése alapján kiküszöbölik azokat a hibákat, amik miatt a termék (szolgáltatás) életképtelen. Ez alól az alapvető gazdasági tézistől, egyedül a pénzpiac a kivétel, mert nem érdeke, hogy az adós elégedett e vagy sem. A kiszolgáltatottság az adóst nyomorgóvá és könyörgővé teszi. Ha megvizsgáljuk az Ausztrál Westpac néven elhíresült banki csalássorozatot, akkor látni fogjuk, hogy az ott megtörtént és a hazai események között nincs különbség. A bankokat a világ másik pontján sem érdekli az emberek egészsége, vagy a környezete. Egyetlen vezérelv létezik: a profit. Ez a fajta korlátolt szemlélet pedig törvényszerűen determinálta a lakosság teljes kifosztását és a hitelek bedőlését. A hitelkonstrukció analógiája, hogy „valamiben számolunk”, az adós, meg hazai pénznemben fizet. Létezik ez a fajta „valamiben számolunk” konstrukció, ami lehet olaj, búza, arany vagy deviza, de azt úgy hívják, hogy tőzsde. Sajnos az elmúlt időszak tapasztalata azt bizonyítja, hogy a deviza alapú hitelek még a tőzsdénél is nagyobb kockázatokkal bírnak, ahol egyébként:

1, felhívják a kockázatokra a figyelmet,

2, bármikor ki lehet szállni,

3, nincsenek rejtett költségek,

4, nem változtatnak a játékszabályokon,

5, akár még kereshet is az ügyfél.

Ian Fischer, az Ausztrál Devizakölcsönt Felvevők Szövetségének elnöke, még 1996-ban, David Hawker képviselőnek - aki a pénzintézetekkel foglalkozó állandó bizottságot vezette Canberrában -, a következő kérdést fogalmazta meg:

A józan paraszti ész szerint fel kell tenni a kérdést, hogy ha egy bank nem igyekszik deviza alapú kölcsönt nyújtani, akkor egyáltalán miért reklámozza? S ez esetben a Westpac és a CBA miért teríti erőszakosan a deviza alapú kölcsöneit a piacion, hogyan azt e dokumentum 2. részében kifejtjük?”

A hazai devizaadósok körében ismert a jelenség. A hallani sem akarom az adós jövedelmétől, a fél óra alatt elintézett hitelekig széles a paletta, ahogyan a hazai bankok is mindent elkövettek, hogy a gyanútlan fogyasztókat betereljék a deviza alapú hitelcsapdába. További párhuzamokat találunk a jelentés következő megjegyzéséből:

„…R.Ramke úr (Westpac Queensland) részére bemutatta azon statisztikai adatokat, mely szerint a külföldi deviza kihelyezések már nem szóltak másról, mint értékesítési versenyről az egyes ausztrál területi divíziók között…”

A hazai pénzintézetek is harcoltak az ügyfelekért, de itt nem egy valóságos gazdasági versenyt kell elképzelni, mert gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy az ügyfél végül melyik bankot választotta, ugyan azt az uzsorát kapta mindenhol. Magyarországon egyetlen egy embert sem találni, aki csak azért járt volna egy kicsit jobban a többieknél, mert ő mondjuk az X.Y. banktól vette fel a hitelét. Azonos futamidő és kölcsön összeg mellett, szinte forintra ugyan az a tartozása mindenkinek, nem releváns, hogy ki milyen banknál adós. Ebben az esetben sem nehéz levonni a következtetést. A szabadpiaci verseny szabályokat figyelmen kívül hagyó bankok, olyan szerződést írattattak alá a szerencsétlen adóssal, mintha ezeket a szerződéseket egy ember állította volna össze. Az egységesen működő rendszert, egységesen lehet manipulálni. A Westpac ügy kapcsán erre konkrét bizonyítékokat is találtak.

„Az adósok a banktól követelték a bizonyítékokat, mindhiába. Nagyon sok megtalált dokumentum azonban azt mutatja, hogy a kamatokat Sydney-ben határozták meg és hogy a szingapúri fejléces papírokból kikövetkeztethetően létezett egy szingapúri fióktelep. Tulajdonképpen a bank mindent belföldről intézett, a szingapúri kirendeltségre csak azon hátsó szándék miatt volt szükség, hogy ily módon kikerüljenek az ausztrál adózás alól, mint ahogyan azt a 2. részben említett "G" dokumentumok leírják. a Bizottság számára benyújtott bizonyítékok hitelességét (2148. oldal), továbbmenve pedig megerősíti, hogy létezett olyan terv, amelynek célja az adósok teljes kizsákmányolása volt (27. hivatkozás).”

Az igazságszolgáltatás Ausztráliában is ugyan olyan nyögvenyelősen ment, mint amit most látunk Magyarországon. A bankárok és védőik nem riadtak vissza semmilyen aljas módszertől, amivel az ügy eltussolását el lehetett érni. A repertoárban a lobbyzást, megvesztegetést, kartellezést, vagy a burkolt és nyílt fenyegetést is megtaláljuk. Az Ausztrál bank jogászai mindenkit perrel fenyegettek, aki rágalmazni meri a bankokat. A leggyakoribb és legbiztosabb megoldásnak pedig azt tűnt, hogy a bankok csődbe kergették a felperest, így állítva meg a további peres eljárást. Ami a deviza alapú hitelek megértéséhez és elbírálásához szükséges szakmai minimum, az a pénzintézet szabályainak és sajátságos „állam az államban” szemlélet megértése. Az ausztrál bírák az alábbi idézetekkel vonultak be a történelembe:

"addig ameddig tudatában vagy annak, hogy hova vezet ez az egész, mert számomra nyilvánvaló, hogy ez egy elkerülhetetlen úton halad" (senki ne törje a fejét, az elhangzott idézet semmit nem jelent)

"Halványlila gőzöm sincs, hogy mi az a deviza alapú kölcsön" (legalább őszinte)

"Most komolyan, ez csak az árfolyamokról szól, nem?" (még most sem érti)

 

Nézzünk egy példát a jelentésből, ami jól tükrözi az akkori és a mai állapotokat:

 

„Ilyen emberekkel a bírói székben a bankok miért is ne lehetnének megelégedve a bírósági rendszerrel? A bank több millió dolláros eszközparkot üzemeltet a nap 24 órájában, hogy kezelje devizáját, míg a bíró szerint elegendő az aznapi újságot elolvasni (amikor az abban található árfolyamok már rég megváltoztak) S az Ön bizottsága elfogadja ezt a helyzetet!” 

A gyanútlan fogyasztó semmi mást nem szeretett volna, mint hitelt felvenni, de akaratán kívül a pénzvilág manipulációjának áldozatává vált. A pénzvilág sem képes kordába tartani saját szabályozását, az már számára is öntörvényű és ellenőrizhetetlen lett. Hiába tudja minden bankár külön-külön, hogy a dolgok rossz és végzetes irányba haladnak, mégis tehetetlenek, mert az egyetlen megoldás a problémára csak az lehetne, ha az eddigi rendszert félresöpörnék és újragondolnák a szabályozást. A konstrukció kockázatát régóta ismerjük, illetve ismeri az a kevés szakértő, akinek a véleményét csak nagy ritkán és vonakodva teszi közzé a „független média”. Az Ausztrál Kincstári Csoport 1985. október. 4-én közzétett jelentésében a következőket írja:

"A Kincstári csoport szerint a CBA-nak tilos biztatni a kölcsönfelvevőket, hogy nyitott devizapozíciót vegyenek fel azon esetekben, ha jövedelmük nem külföldi devizában keletkezik. Ellenkező esetben ez az egész egy spekulációs játszma."

 

További párhuzamokat találunk, a nehéz helyzetbe került adósok problémájának kezelése ügyében. Ausztráliában és Magyarországon is a fizetésképtelenné vált adósokat további „áthidaló” kölcsönökbe verték, amivel gyakorlatilag egy végzetes adósságspirál alakult ki. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a csődhelyzetbe került adóst további büntetőkamattal sújtották, akkor pontosan látni fogjuk, hogy a hitelezés valódi célja az adós ingatlanjának a megszerzése volt. Az egész folyamat kialakításának és működtetőinek a felelősségre vonása a legnehezebb feladat. Nem tudunk arról érdemi vitát nyitni, hogy volt e valamilyen szándékosság az adósok becsapásában, vagy nem, mert véletlenszerűen nem lehetséges, hogy az adósságba törvényszerűen belebukjanak a hitelt felvevők. A Westpac ügy kapcsán az is kiderült, hogy a bankok külön bónuszt fizettek a kereskedőknek az alapján, hogy az általuk tető alá hozott szerződésben mennyi titkos profit volt elrejtve. (Mc Kay, az ANZ kereskedőjének vallomása) Az elrejtést itt szó szerint kell érteni, aminek a célja, hogy az ügyfél, a nyilvánosság, és ami a legfontosabb, a bíróságok előtt is titokba maradjanak a csalások.  Ezekről a költségekről külön egy könyvet lehetne írni. Az Ausztráliában kirobbant botrány jogorvoslata és a hazai megoldás között sincs nagy különbség. A - „mindent a törvényes előírások szerint tettünk” – kántáló nyilatkozattól, a bíróságok magatehetetlen hozzáállásáig mindent megtalálunk. Ebben a céltalan sodródásban pedig a bankoknak bőségesen van idejük, hogy bizonyítékokat gyártsanak, vagy semmisítsenek meg. Ugyan akkor vannak „renitens” bankárok is. Korábbi bankvezető, Andrew Thompson M.P. Az ABC reggeli híreiben (1985. december 20, 7:30) komolyan felhívta a Királyi Bizottság figyelmét a deviza alapú kölcsönöket körülölelő illegális tevékenységekre:

 

„Amíg ez (deviza alapú kölcsönök) nincsenek ki söpörve a rendszerből, addig a bankrendszerben nem lehet megbízni. Nagyon erős a gyanú, hogy hatalmas gonoszság van e mögött és ez mindig visszatér, ameddig ki nem állunk a nyilvánosság elé és meg nem mutatjuk, hogy ez nem történhet meg még egyszer”.

 

Egy társadalmi problémává dagadt botrányt nem lehet egyedi jelenségként kezelni. Az adós persze mehet a bíróságra, de a perhez jutás feltételeit szándékosan megnehezítették. Ezt a célt szolgálta a perilleték megemelése, vagy a forintosítási törvény is, ami lényegében csak alamizsnát adott az adósoknak, cserébe viszont nem lehet a perekben hivatkozni ezekre a tisztességtelen szerződéses kikötésekre. A Westpac ügy kapcsán, az ausztrál bankok és anyavállalataik közötti levelezéseseket és egyéb dokumentumokat az ügyészség is vizsgálta. Mivel a bankok teljesen egyforma feltételekkel adták a hiteleiket, így logikus, hogy át fogó vizsgálatot kellett tartani. Nem érdemes az egyén szintjére lerángatni a történetet, ahol csak azt vizsgáljuk, hogy a fogyasztó és a szolgáltató mennyire tartotta be, vagy nem, a szerződést.  Az Egyesült Államokban létezik egy bizonyos RICO törvény, (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations), ami a zsarolás és a korrupt szervezetek elleni harc szövetségi törvénye. Ennek értelmében a szövetségi hatóságoknak nem kellett bizonyítaniuk bűncselekmények elkövetését, csak a vádlottak bűnszervezetekben való tagságát. A Westpac ügy kapcsán az ausztrál vizsgáló bizottság, egy hasonló törvény foganatosítására tett javaslatot. Rossz hír a bankoknak, hogy a deviza alapú hitelezés magyarországi rendezésének ügyében, még közel sem merítettünk ki minden lehetőséget. Ahogyan szép lassan tudatosult mindenkiben, hogy a bankok tisztességtelenek voltak, ugyan úgy tudatosodni fog mindenkiben, hogy a deviza alapú szerződések csak a jogszabályok kijátszásával jöhettek létre.